A mezővárosi polgárság életmódja. A „boldog békeidők”
Az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezés értelmében a Habsburg Monarchia dualista, kétközpontú állammá, Osztrák–Magyar Monarchiává alakult át. A dualizmus korában felgyorsult az ország modernizációja és polgárosodása. A lakosság 40 év alatt 15 millióról 21 millióra növekedett. Még ennél is gyorsabb volt a gazdaság fejlődése: az agrárkivitel növekedése, az iparosodás, a modern infrastruktúra megteremtése. Kiemelkedő teljesítménye a korszaknak a kulturális intézményhálózat és a hatékony oktatási rendszer kiépítése.
A kiegyezés utáni évtizedekben számos intézménnyel, hivatallal gyarapodott Kapuvár. Ebben az időszakban épültek fel a Fő tér díszes kereskedőházai. A kereskedő és hivatalnok réteg, valamint az Esterházy-uradalom tisztviselőinek életét, lakáskultúráját az enteriőr itt látható bútorai, dísztárgyai, valamint a reformkor nagyjait, Széchenyi Istvánt és Petőfi Sándort ábrázoló olajfestmények tárják elénk.
A korszakot lezáró I. világháború következtében a gazdaság növekedése visszaesett, Sopron vármegye területének csaknem a felét elveszítette. A Sopron és a vele szomszédos községek hovatartozásáról döntő népszavazásig Kapuvár rövid ideig a vármegye székhelye volt.
A társadalmi élet kiegyezés utáni felpezsdülése sorra hívta életre az egyleteket. A Polgári Társas Olvasókör, az Izraelita és a Keresztény Nőegylet és a Kaszinó Egylet mellett a vármegyében Sopron városa után másodikként, 1884-ben alakult meg a Kapuvári Önkéntes Tűzoltó Egyesület. Első elnöke Berg Gusztáv báró volt.
Az elemi népiskolai oktatás a 19 században már egyre kevésbé tudta a társadalom minden rétegének igényeit kielégíteni. Az elemi iskola 4. osztályára épülő hatosztályú, gazdasági szakoktatással egybekötött polgári fiú-, és négyosztályú polgári leányiskolai oktatás Kapuváron, Sopron vármegyében Kismarton után másodikként, 1884-ben vette kezdetét. Az intézmény saját épülete 1889-ben készült el.
A magyar millennium légkörében országszerte megnőtt az érdeklődés a múlt emlékei iránt, amelyet magán- és közgyűjtemények alapítása követett. A „boldog békeidők” polgári életformájához is hozzátartozott műgyűjtemények létrehozása és gyarapítása. Kiemelkedik közülük Nógrádi Willibald kapuvári órásmester (1877–1956) remekmívű darabokból álló óragyűjteménye. A kiállításon látható amerikai, francia, német, osztrák és magyar műhelyekben készült, finoman cizellált ezüstfedelű zsebórák, illetve óraszerkezetek nem csak iparművészeti tárgyak, de a mesterség fejlődését is illusztrálják a 16. századtól a 20. századig.
