A jobbágyparasztság a 18. század végén, a francia háborúkkal fellépő mezőgazdasági konjunktúrát kihasználva még hagyományos gazdálkodással, de egyre nagyobb mértékben termelt piacra. A háborús szükséglet elmúltával az ipari forradalom hazánkat is elérő hatása, a nem mezőgazdaságból élő lakosság növekvő aránya továbbra is megkívánta a felesleg megtermelését és értékesítését. E megtorpanásoktól, visszaesésektől sem mentes folyamat során mind több pénz jutott a parasztság kezére, kiváltva erőteljes vagyoni tagozódását, elősegítve kulturális arculatának átalakulását.
A Rábaközben is általános kisalföldi lakóháztípus egyetlen bejárata a konyhába nyílt. A konyha hátsó részére a nyitott kémény kürtője borult. Előteréből nyílt utca felé a szoba, hátrafelé a kamra. Ahol a lakóház újabb szobával bővült, az első szoba a reprezentációt szolgáló parádés szobává lépett elő.
A kapuvári asztalosműhelyekben készült, festett virágornamentikával díszített bútordarabok, a pirossal és rózsaszínnel hímzett díszes textíliák a parasztság 19. század folyamán végbement anyagi gyarapodását jelzik. A mezővárosi háztartásokban, a helyi készítésű tárgyak mellett korán feltűntek és általánossá váltak az osztrák és cseh manufaktúrák termékei, a falakat díszítő olajnyomatok, porcelán, keménycserép és üveg dísztárgyak. A ház szobájának szakrális tereként az asztal körüli szentsarok szolgált. Itt volt a helye a Mária-háznak nevezett üvegezett szekrénykének, amelyben öltöztetett Mária-szobrot helyeztek el. A szobor mellett, a családi élet különböző emléktárgyai kaptak helyet.
A konyha közepén, hátsó részével a falhoz építve helyezkedett el a hasáb alakú kenyérsütő kemence. Száját az úgynevezett tévő zárta el. A fanyelű, vasból kovácsolt kuruglával a parazsat húzták ki a felfűtött kemencéből. A kukoricafosztásból készült pemetet a kemence tisztítására, a fa sütőlapátot a kenyér bevetésére használták. A kemence lapos teteje a 19. században még főzésre szolgált. A háromlábú lábas, a keskenyfenekű tűzálló fazék, a vasháromláb, a tűzmacska és a rostély a szabad tűzön való sütés-főzés eszközei voltak. A század második felétől a takaréktűzhelyek is megjelentek a rábaközi konyhákba. A vasplatnin való főzés jellegzetes edényei voltak a széles fenekű fazekak.
A kenyér a parasztság alapvető tápláléka, készítése női munka volt. A dagasztást a teknőlábra helyezett dagasztóteknőben végezték. A tészta kelesztésének eszközei voltak a kovászfa és a sütőabrosz. A kiszakított kenyerek a vászonkendővel, úgynevezett szakajtóruhával kibélelt, szalmából font kosárban, a zsomporban keltek tovább.
Sütő, főző és tároló edénnyel a győri, a döri és a csávai (ma Stoob, Ausztria) fazekasok látták el a Rábaköz népét. A faeszközök, a különféle méretű mozsarak a bognárok, faesztergályosok és teknővájó cigányok, míg az üvegedények a bakonyi huták készítményei voltak. A keménycserép tálak, tányérok, a zománcos öntöttvas edények magyar és cseh manufaktúrákból kerültek ki.
A negyedik teremben a környék népi díszítőművészetének legjelentősebb ágaival, a fafaragással, a hímzéssel, valamint a kapuvári népviselettel ismerkedhetünk meg.
A kapuvári a Rábaköz egyik leggazdagabb népviselete volt, virágkorát a 19. és a 20 század fordulóján élte. Előállításában helybeli kisiparosok, takácsok, csizmadiák, szabók, gombkötők, kalaposok működtek közre. A férfiviselet színesebb, a női polgárosultabb volt az átlagosnál.
A kiállított bábuk a vasárnapi nagymise után a templom előtt beszélgető különböző korosztályok képviselőit jelenítik meg. A nők az ünnepnek megfelelően selyemruhát viselnek. A templomi kihirdetésről jövő menyaszszony a szokáshoz híven egy fokkal ünnepélyesebb bársony öltözetet hord, de fején még nincs koszorú, azt csak az esküvőn viselhette. A jegyespár férfi tagja világoskék, gazdagon zsinórozott molnárkék posztó csizmanadrágot és dolmányt visel. A kucsmájára kitűzött golós bokréta és a hímzett jegykendő vőlegény voltát jelzi. A legény bőgatyás viseletben látható.
A 19. és a 20. század fordulójáig a férfi és a női viselet fontos alapanyaga volt a kendervászon. A kendert mindegyik család maga termelte meg, amelyből a fonalat asszonyaik fonták. A saját készítésű alapanyagból a különféle minőségű vásznat takáccsal szövették meg. A kendervászon női ingeket és a férfiak rojtos gatyáját fehér és piros hímzés, szálhúzás díszítette.
A 19. század folyamán terjedtek el mind a női, mind pedig a férfi viseletben a gyári alapanyagokból varrt ruhadarabok. Míg az idősebb nemzedék ragaszkodott a hagyományos kendervászonhoz, addig a lányok és menyecskék ünnepi öltözetének részévé vált a bokros ujjú, hímzett, finom gyolcsból szabott ingváll, a fiatal férfiak körében pedig egyre kedveltebb lett a szintén gyolcsból varrt hímzett, bő ujjú kézelős ing. Mindkét nem viseletének jellegzetes darabja volt a selyemből vagy bársonyból varrt díszes mellény a puruc.
Azasszonyok hajukat feltűzve viselték. A kontyot selyemmel bevont főkötő, az úgynevezett kobak fedte. Hétköznapi változata dísztelen volt, ünnepen azonban a gazdagon díszített pillangós kobakot viselték. A kobak fölé szorítókendőt, arra felső kendőt kötöttek. A fiatal menyecskék által viselt úgynevezett varrott kendőket a 19. században még Kapuváron hímezték, később a szomszédos Hövej hímző asszonyai készítették a megrendelők ízlésének megfelelően.
A viselet egyes darabjait már a 19. században paraszti specialisták, varróasszonyok készítették, akik mesterei voltak a rőfös kereskedőktől vásárolt különféle szalagokból, fémrojtokból, gyöngyből és flitterből álló díszítmények kialakításának. Idővel a varrók tovább szakosodtak. A puruc- és kobakvarrók csak a legmunkaigényesebb, legdrágább darabok, a férfi és női mellények, valamint a főkötők készítésével foglalkoztak.
A Sopron megyei Nagyerdő területén és peremén települt irtásfalvak lakói közül számosan faragó specialisták voltak. Az átlagosnál ügyesebb parasztfaragók, ácsok, bognárok keze nyomán vésett, gyakran festett geometrikus díszítmény, indás, tulipános virágornamentika került a szoba mestergerendájára, a kapufélfákra, a malmok kőpadjaira, vagy a gabonatároló ládákra. A petőházi és a vitnyédi temetők szépen faragott, szívalakból kinövő sírkeresztjei helybeli ácsok keze munkáját dicsérik.
